Néhány hónappal ezelőtt, fórumhozzászólásban adtam hangot a hollywoodi trendek - mint például a rimékek orrba-szájba gyártása és a korhatártól való félelem húzta határvonalak - okozta csalódottságomnak. Rögtön jött is a válasz (venom?), hogy rázogassam a független és egyéb, amerikán kívüli filmgyártás gyümölcsfáit, hátha onnan pottyan valami. Kösz, már ezer éve ázsiai és európai filmeken élek, de még emlékszem a jó hollywoodi munkákra is, engedtessék meg néha egy-egy kiábrándultsággal teli sirám, ahelyett, hogy simán elfogadom a tényt, miszerint megváltozott a megcélzott közönség (igen, tényleg venom lehetett).
Jó ideje Hongkong a szívem csücske, de a kedvencek közt ott van pár indiai, dán, svéd és amcsi indy mozi is. Viszont hiába beszélem nyelvüket, a made in japan az a terület, ami valahogy mégis kilóg a sorból, a rajzfilmektől eltekintve szinte sosem találtam olyan alkotást, amivel igazán elégedett lettem volna. Vannak érdekességek, mint az Ichi the Killer vagy a Fiatal huligánok (Kishiwada shōnen gurentai: Chikemuri junjō-hen), de egyiket sem tudnám nyugodt szívvel ajánlani bárkinek. Ugyanúgy, ahogy Kitano Takeshi vagy az öreg Kurosawa filmjeivel sem kínoznék senkit a családból.
Aztán hosszú évek után végre meglett a pozitív csalódás. Egymás után kétszer is.
Az Otonari már címében is figyelemre méltó film. A szó fordítható tisztelt szomszédnak (o-tonari), hang hallatszódásának (oto-nari) de benne van a felnőtt szó is (otona).
S mindez tökéletesen le is írja azt, amit a 2009-es mozi nyújt. Felnőtteknek szóló, édes-keser-édes történet, két egymás mellett lakó, egyedülélő felnőttről, akik sosem találkoztak. Nanao virágboltban dolgozik, virágkötést és franciát tanul, hogy a magányából kiszabadulva eljuthasson Franciaországba. Szomszédja Satoshi fotóművész, kinek életére rányomja pecsétjét az, hogy munkája szinte kizárólag a népszerű férfi modell (és mondhatni, képeken kívül meg sem jelenő) Shingo albumaira koncentrálódik. Ők jó barátok, Shingo csak vele tud jól dolgozni, nem csoda ha a főnök nem örül, amikor megtudja, hogy Satoshi szabadulni próbál a mókuskerékből és Kanadába utazna természetképeket kattintani.
Nanao és Satoshi szisztematikus életet élnek és a lakásaik közti vékony falon átszűrődő hangok, életük és szokásaik hangjai ismeretlenül is barátokká teszik őket. Satoshi reggelente kávét őröl antik darálójával, Nanao esténként francia mondatokat gyakorol, de az ajtócsukódástól a kulcsok csörgéséig minden áthallatszik.
Kisebb-nagyobb problémáikon keresztül külön-külön ismerteti és szeretteti meg őket a rendező a nézővel, s tünteti fel őket lépésről-lépésre egyre összeillőbnek amellett, hogy egyre nagyobb szakadék is kezd tátongani köztük, elutazásuk napjának közeledtével.
A csavarokat és a film végét kár lenne lelőni, aki komoly és (értem ezalatt, hogy nem kislányoknak szóló divatrománcra kíváncsi, hanem) finoman romantikus filmből nem látott még jót, vagy eddig - hozzám hasonlóan - ódzkodott az ilyesmitől, az feltétlenül tegyen vele egy próbát.
Kevés, de jól játszó szereplővel (Kumiko Aso különösen jó) operáló és a japán társadalom, kultúra mélyrehatóbb ismeretének szükségességét nélkülöző, letisztult film, ami mentes mindennemű pózolástól és divatklisétől. Bárki megnézheti, érteni fogja.
Eszembe juttatta, hogy bizony vannak még normális japánok is. Nem csak kibernetikus pompomlánynak öltözött fiúk-lányok.
Külön érdekesség, hogy a film 95%-ában csak egy-egy fotón látható modell szerepét az Hiroyuki Ikeuchi játssza, aki a harcművész filmek kedvelőinek már régi ismerős lehet a Yip Manból. (Ő játszotta a film küzdősportmániás japán ezredesét)
