Szeretek társítani.

Ha nagyjából egyszerre találkozom két társítható dologgal, akkor pedig magától jön a dolog. Természetesen, reflexből kapcsolom össze őket. Ha nem tenném, az olyasmi érzés lenne, mintha a saját, elejtett szemetemet nem venném fel.

Szóval van ez a Lana csaj. Az egyik zenéjéről már tudom, hogy a dallam nyúlás, mégis mindig találok nála valamit, ami miatt nem tudok haragudni rá.

Itt ez a You Can be the Boss című, zseniális száma.

Nem kell mást tenni, mint végighallgatni, hogy mit énekel. Azt, amit minden férfi hallani akar, teljes természetességgel. Egy olyan nő dala, aki oda van érted, olyannak szeret, amilyen vagy, állandóan akar és nem tud ellenállni, szarik rá, hogy nem vagy bankár vagy orvos, élvezi a whiskey ízét a szádon, szinte sikongat már attól, ha ránézel, számára te vagy a szabadság ünnepe, mindent megtesz érted és állandóan csinálni akarja veled, te vagy számára a főnök és azt akarja, hogy irányítsd, játssz vele, vedd el az eszét, ne hagyd abba...

Minden videojáték olyan kellene legyen, mint ez a szám.

Ami a dalban a nő és a férfi viszonya, pontosan az kellene visszaköszönjön a start gomb megnyomása után a játék és játékos viszonyában is.

Tegyen meg mindent azért, hogy akarjam őt. Az legyen számára a beteljesedés, ha a játékos irányítja, ez legyen az életcélja, hogy erre ösztönözzön.

Ne csak arra, hogy megdícsérjük, milyen jól áll neki az új ruha és frizu, amit a mi pénzünkön vett a plázában (vagyis milyen szép a grafikája); és ne csak ünnepnapokon engedjen játszani magával, hogy a fennmaradó főidőben csak mint mindent a szemnek átvezető ingereljen feleslegesen.

Sokan bedőlnek a látványos játéknak, mint a magát megjátszó bombanőnek. Elcsábít, várja a 10/10-es bókokat, de mindezt miért? Hogy miután jól megfejt, adjon egy cukorkát a kis pudlinak.

Sajnos tegnap pontosan ilyen "nővel" hozott össze a sors. Már régóta levelezünk, nézegetem a fotóit, melyeken úgy fest, mint egy ártatlan angyal és parázna démon keveréke, valami távoli vidékről. A szokatlan, mégis vonzó külső és a "szerelem" ígéretének csodálatos elegye.

Kifizettem a repjegyét, szabaddá tettem magam számára és kaptam vele egy két órás menetet.

De végig olyan volt az ágyban, mint egy korhadt fatörzs.

A Journeyről van szó.

Megmutatja, hogy lehet csúszkálni a homokban, meg siklani a levegőben, meg azt is, hogy van egy cél: eljutni a távolban lévő hegy csúcsára. De közben szinte semmi mást nem kell csinálni, mint gyönyörködni a tájban. Olyan, mint egy egzotikus ország múzeuma. Lehet közelről és távolról nézni a kiállított látványosságokat, de nincs több feladat, mint előre haladni. Senki sem fog bántani közben.

A csapat előző játéka, a Flower ugyan jellemezhető hasonlóan, de az a játék a Journeyhez képest az interaktivitás mekkája.

A Journey eddig megjelent sajtóvisszhangja attól a pozitívumtól hangos, hogy milyen jól működik benne az online komponens. A játékos véletlenszerűen fut öszze más játékosokkal, akikkel nem beszélhet, a játék végéig a nevüket sem tudja meg, vagyis úgy oldották meg az egészet, hogy a közös játék ne rombolja le a beleélés falait.

Sőt, együttműködve némi előnye is származik a sivatagban összefutóknak. Tudják egymás ugráláshoz, röpködéshez szükséges energiáját regenerálni, ezzel egy picit megkönnyítik a dolgokat, de nem nélkülözhetetlenek.

Ez mind szép és jó, kiváló lenne egy nagyobb és komolyabb feladatokkal szolgáló játékban. De a Journeyben, amiben csak néhány hidat kell bekapcsolni, ez inkább csak a végigjátszást rövidíti azzal, hogy az amúgy is minimális munka felét valaki más végzi el, aki sokszor még azt is azonnal leleplezi, hogy merre kell továbbhaladni.

Elégedetlen vagyok a játékkal, mert bár nagyon szép és nagyon jól működik benne az ugrálás, levegőben siklás és még az egymás energiájának töltésére szolgáló mechanika is, alig kell csinálni valamit, s a hamar érkező végefőcím után már semmi újdonság nem marad.

Lehet, hogy beismerő vallomás a játék címe, vagy csak a sors mosolyba hajló fintora, de ez tényleg csak egy amolyan "Utazás", amiben csak bámészkodni, gyönyörködni engednek.

Ha pedig már társítok dolgokat, akkor társuljon ide egy harmadik is, egy Kaszmannal váltott levelezés idevágó részlete:

"Jah ez az, amiről a múltkor beszéltem. Az utóbbi időben kifejlődött egy gamer alfaj, aminek talán a content-traveller nevet adhatnánk. Ezek nem szeretnek tanulni, nem szeretik a kihívást, nem szeretnek félni, örülni, érezni, meg semmit az égvilágon - ami egy emberi lényre jellemző. Csak gyönyörködni akarnak a játék tartalmain és ez tökéletesen kielégíti őket. Olyasmi, mint gyorsan végigfutni egy múzeumon anélkül, hogy elgondolkodnánk a látottak jelentésén. Arra szánunk időt, hogy befogadjuk és megcsodáljuk a látottakat, aztán ennyi. Valahol ezért kaphatott az Edge-től is nyolcast az Enslaved és kilencest az Uncharted 3. Content-traveller szempontból tökéletes játékok... izé "játékok". Minden más szempontból meg................ nagyon nem azok :)"

A Journey egy tartalom-utazók számára készült, akciós árú, röpke, bár egzotikus kirándulás. Nem főnök leszel benne, hanem egyszerű beosztott, betanított munkás, akinek mondjuk még megerőltető feladata sincs, de a fizetség sem sokkal több, mint egy kis bámészkodási lehetőség.

Én nem beosztott akarok lenni egy játékban, hanem hatni akarok rá.

Valójában persze semmi baj nincs vele, ha ezt - a fenti dolgot - jól láthatóan, csupa nagy betűvel ráírják a csomagra, ha már egyszer bekeveredett abba a kalandtúrákat felvonultató katalógusba, amiben valójában semmi keresnivalója.
Ezt a figyelmeztető feliratot én alacsony pontszámként vagy pontszám-mentesítésként képzelem el a szövegbeli figyelemfelhívás mellett, egy magát játékosokért működőnek tartó magazin esetén.

Sokaknak tetszeni fog. Szerintem meg hamar felejthető és bár nem volt drága, inkább költöttem volna az árát valami izgalmasabbra.