Itt az ideje, hogy mééééérhetetlen (ha!:) tudásom ne csak saját magam szórakoztatására használjam, s adjak valamit végre belőle a világnak.

Elárulok egy titkot.

Van egy jó kis játékom, amihez nem kell semmi más csak egy ajtó, amin szép sorjában, de nem teljesen folyamatosan mennek be az emberek.

De olyan emberek legyenek, akik igyekeznek illedelmesek lenni.

A pláza arc nélküli tömege nem jó. Ellenben kiváló alanynak bizonyulnak a munkahelyi ismerősök, akiket csak arcról, néha csak névről ismer az ember, de nincsenek közvetlen kapcsolatban, nem szoktak beszélgetni, csak nap mint nap látják egymást és köszönnek a folyosón.

Az én munkahelyem - mint sok másik - rengeteg ilyen játszótárssal szolgál nap mint nap.

A játék pedig nem áll másból, mint az ember egyik alapvető tulajdonságának kihasználásából.

Mert hát az ember a legtöbbször nem csinál mást, csak próbálja saját nyugalmát, egyben biztonságát őrizni, hogy monoton módon, külső zavarok nélkül működhessen.

A kaputól a bejárati ajtóig való eljutás az egyének számára a legtöbbször pont ilyen monoton folyamat. Akkor jó, ha közben csak azonnal elkönyvelhető, semleges ingereget kap az ember. Nulla értékű biteket. Semmi nincs előttem az úton=0, nem ugat meg a kutya=0, nem csúszik a járda=0, nem csapkodnak arcunkba az esőcseppek=0.

Vagy ha nem nullák jönnek, akkor jöjjenek egyesek, de legalább folyamatosan.

Hogy mondjuk a hideg szél 1-1-1-1-1-1-1-1-ét gyorsan kirekesztve a kapucni felhúzásával rögtön vissza lehessen húzódni a 0-0-0-0-0-0-0-0 anyailag óvó, biztonságos világba, s pihegni még egy picit a napi megpróbáltatások előtt.

Most jön a lényeg. Úgy döntöttem, hogy én leszek az álnok, legrosszabkor felvillanó 1-es, ami megpróbálja ingerelni az gyárépületbe belépni kívánókat, amikor csak lehetősége van rá.

Nem ijesztgetem őket, mert az nem villogás lenne, hanem egy 1-eseket okádó kézigránát, ami kellemetlen és gyors game overt hozna.

Megfigyeltem, hogy mi a legizgalmasabb pontja a gyár ajtaján való áthaladásnak.

Az, hogy az ember az ajtóhoz érve kényelmesen át tud-e haladni rajta.

Sokszor igen, de sokszor meg kell szaporázza lépteit amiatt, hogy még addig odaérjen, mielőtt az előtte belépők után becsukódik, s még rosszabb, amikor az ember azért kezd el sietni, mert érzi, hogy jönnek utána, de olyan távolságból, aminél nehéz eldönteni, hogy mi is lenne illendőbb:

tudomást sem véve róluk hagyni becsukódni az ajtót, vagy megállni és nyitva tartani a mögöttünk érkezőknek?

Egyszer magamon is észrevettem, hogy gyorsabban kezdek az ajtó felé menetelni, amikor jönnek mögöttem, de messzebb vannak annál, hogy időveszteség (és az azzal járó rohadt 1-esek) nélkül meg tudjam várni őket, miközben nyitva tartom nekik az amúgy magától becsukódó ajtót; viszont közelebb vannak annál, semmint nyugodt szívvel, lazán bevonulhatnék előttük, bízva abban, hogy nem néznek bunkónak.

A szituáció kényessége mosolyt csalt az arcomra, s elhatároztam, hogy kipróbálom szándékosan fordított helyzetben.

Ha láttam, hogy valaki előttem elkezdett sietni csak azért, hogy megfelelő távolságot tudhasson kettőnk közt ahhoz, hogy simán, nyugodt szívvel, hátranézés nélkül bemehessen a ajtón, akkor elkezdtem én is gyorsítani. Ha pedig úgy érezte, hogy már muszáj lesz megvárnia és lasabban kezdett haladni, mert nem vagyok eléggé lemaradva mögötte, akkor szándékosan fékezni kezdtem én is.

Épp olyan ez, mint amikor az ember letesz egy mágnest az asztalra, egy másikat pedig a kezében tartva próbálja megtalálni azt a bizonyos távolságot, aminél folyamatosan taszítva mozgatni tudja a lerakottat, de még nincs olyan közel, hogy hirtelen lökést adva megszakítsa a folyamatot.

Ez egy érdekes játék. Lehet pontozni aszerint, hogy mennyire sikerült zavarba hozni a másikat, aszerint is, hogy egy héten hányszor jön össze.

De egy idő után - a lelkiismerettel rendelkezők számára - kellemetlenné válik.

S így inkább azt ajánlom, hogy a 0-ák és 1-esek szabályrendszerének beható ismeretét inkább pozitívan használja az ember.

Ha messziről jönnek is utána, akkor is álljon meg, s tartsa előzékenyen nyitva a behúzó karos ajtószárnyat.

Amivel egyébként eljut a játék második részéhez: fel tudja-e mérni azt a távolságot, ahol az ajtót nyitvatartó hősként arra tudja sarkallni az utána érkezőket, hogy hangosan megköszönjék neki (+1XP) vagy végrehajtsanak egy kis udvarias kocogást. (+25XP) :DDDDDDD

Mindez valójában nem más, csak egyetlen szembeötlő 1-es a hosszú 0-ák sorozatában.

Egyetlen időzített bit, ami ha jókor jön, elindít egy előre tárolt szubrutint.

Egy védelmi mechanizmust, aminek a végeredménye egy kis kocogás.:)

Valójában nem szoktam ezeket a játékokat előre tervezetten játszani. Ha szándékos cselekedet, akkor olyan, mint a fekete mágia, s megidézőjének többet árt, mint a célpontnak. De ha spontán összejön, akkor kellemes napindító is lehet.. ;)