Előfordul, hogy valamit gondolkodás nélkül veszek meg. Az ICO & SotC Collection ilyen volt, ezért izgulhattam is, hogy milyen lesz.
Kézbe véve a borító fantáziátlan és ronda keveréke a két játék eredeti borítójának és egy hatalmas, közös logónak, de szerencsére kifordítható, s úgy máris jobb a helyzet: mindkét oldalon az egyik eredeti játék borítóképe feszít, sehol semmi felesleges szöveg, táblázat vagy copyright.
A játékot sajnos csak kipróbálni volt időm, mielőtt elindultam otthonról.
Az ICO-ban elmentem az első mentőhelyig, ami azért volt vagy 20 perc és örömmel tapasztaltam, hogy nagyon szép munka a hd verzió. Kíváncsi vagyok hányan fogják hibaként felvetni a kameramozgást, amit bár szokni kell, szerintem itt a távolságok hatékony prezentálásához alkalmazott eszköz volt, nem elbaltázott próbálkozás.
A másik nagy félreértés, ami a játékkal kapcsolatban eszembe jut, hogy nem egyszer halottam már másoktól a Prince of Persia Elikájának elődjeként emlegetni Yordát. Meg ott a másik "csoda", amikor a Fable 3 kézenfogva futós részét felemelni próbálják az ICO mechanikájához.
Aki szerint egy lapon említhetők, annak azonnal el kellene dobnia a billentyűzetet és a kontrollert, s valami más hobbi után nézni.
Elika szöges ellentéte Yordának.
Yorda feladat, segítségre szorul. Durva hasonlattal olyan, mint egy focilabda: vissza kell szerezni az ellenféltől, a kapuba kell terelgetni és ő a legféltetebb kincs az egész "meccs" során.
Elika egy értelmező szótár, történelemkönyv és mindenek előtt egy aranyos double jump effekt.
A Fable 3-ra meg szót vesztegetni is kár. Molyneux szereti az ICO-t, de nem fogja fel azt, hogy nem a kézenfogás a lényeg, hanem annak szükségessége. Akiket kézen lehetett ráncigálni a játékában, azok tudtak maguktól is haladni, nem kerültek veszélybe ha lemaradtak. Nem is tudom miért érzem, hogy ezt még le is kell írnom, de visszagondolva a PoP is volt már Flower meg minden egyéb, csak sikerüljön valami pozitívat bemesélni róla az embereknek.
Az ICO az egyik kedvenc játékom.
Imádom benne azt, hogy teljes mértékben hiányzik belőle a tutorial. Fogd meg a kontrollert, van rajta nyolc akciógomb: végig tudja próbálni, meg tudja tanulni őket az ember, már csak azért is, mert nem kell rögtön az összes. Nem mondja meg senki, hogy merre menj, mit csinálj, s ami a lényeg, hogy a legyőzendő ügyességi és/vagy fejtörő jellegű akadályok is természetesek, nem erőltetettek.
A mai napig furcsállom, hogy a legtöbben nem is ismerik, még azok közül sem, akik lementek hídba a Shadow of the Colossustól.
A Colossus más. A HD verziók közül ez tűnt szebbnek az alapján, amit láttam belőle (első kolosszus), de ez nyilván annak köszönhető, hogy PS2-n is eltelt némi idő, történt fejlődés a két játék megjelenése közt. Ami számomra a legemlékezetesebb az egészből az ez alkalommal nem is a játékmechanika, hanem az ellentmondásos alapszituáció: van egy dolog, amiért bármit megtennél, de amit meg kell tenned érte, az borzasztó. Igazi férfimunka volt, mert iszonyatosan sajnáltam lemészárolni a természet erejét megtestesítő behemótokat. Nehezen, de túltettem magam a dolgon.
Érdekes lenne egy alternatív befejezést látni a játékhoz, amiben minden a terv szerint alakul. Vajon milyen rémálmok gyötörnék Wandert?
