Ez már a második hét játék nélkül.

Könnyen bírom. Talán túl könnyen is.

Szó sincs arról, hogy megvontam volna magamtól a sokak által oly bűnösnek pecsételt élvezetet: menet közben azért egy-egy demót vagy játékot kipróbáltam.

A Twisted Metal kiváló helyen szerepelhetne a vásárlási listámon, ha lenne kivel játszani (személyes ismerősre gondolok) és lenne benne offline lan lehetőség. Hírből ismerek csak olyan PS3 játékot, ami lehetővé teszi az ilyesmit...

A Darkness II okés. Kifejezetten tetszik az új színvilág. Talán elő is keresem a félbehagyott első részt, vagy inkább a képregényt.

A Syndicate kifagyott matchmakingnél. Kösz.

A Sonic 4 Ep. 1. egy ideig fenntartotta az érdeklődésemet még a furcsa ugrás ellenére is. Aztán amikor a kártyás pályán a 360 kontrollerrel már szinte képtelenség volt játszani már-már feladtam. De nem. Csak két pályával később, amikor 20-adjára sem az történt, amit akartam. Talán majd bekötöm a dual shockot valahogy pc-re.

Asura's Wrath. Na ezt elég volt nézni. Játszani sosem fogok vele. Pénzt sem adnék érte. De piálás közben elröhögnék rajta, ahogy valaki játszik vele.

Mással nem foglalkoztam.

Nem volt vetélytársa a játék az egyéb elfoglaltságoknak.

Ott van először is a Star Trek, amit hetek óta nézek. Az eredeti kivételével az összes sorozatot, keresztül kasul.

És bár sokszor nagyon rossz (főleg a Voyager első két évada), sokszor nagyon jó (Enterprise 3. évad, TNG legeleje).

Az biztos, hogy a sorozatok befejezése előtt már nem fogom elkezdeni a Mass Effect 3-at. Az a játék végtelenül Star Trek, több aspektusban is, csak hozzá van még adva egy csomag fárasztó játékelem. Tévét nézni könnyebb és jobb, mint ásványokat meg polimereket bányászni egy kurzorral.

Érdekes egyébként és valamelyest szégyenteljes büszkeséggel (ilyen nincs, tudom) tölt el a tudat, hogy akkoriban, amikor a Voyager ment, mi még Seven of Nine-ba voltunk belehabarodva tinédzser éveink végén.

Most nem tudom mi lehet a fiatalokkal.

Remélem csak, hogy nincsenek japán mintára teljesen megkattanva, hogy rajzfilmfigurákról fantáziáljanak.

Az Enterprise sorozat néhány része után világossá vált, hogy mi az otakuk csapdája.

A lehetetlen hihetővé tétele.

T'Pol karaktere ilyen.

Ő a legjobb testű nő az űrhajón, de érzelmek nélkül élő vulkáni, így elérhetetlen bárki számára. Vagyis egy különleges ok miatt elérhetetlen a normális ember számára, így szennyezetlen. Az otaku pedig magának akarja.

Az ő inverz ikertestvére Tali a Mass Effektből. Érzelmes, imádnivaló, de érinthetetlen.

S ugyanez a helyzet a japán megfelelőkkel.

A képzeletbeli, gyönyörű rajzfilm- és játéklányok természetellenesen szűziesek. Vagy tapasztalatlan angyalkák, vagy megrontatlan kiskorúak, esetleg depressziós szépségkirálynők. Mind olyanok, mint valami zord hegyvidék egyik sziklaormán érintetlenül megmaradt havasi gyopár.

Érintetlen, tökéletes.

Persze valószerűtlen is, de az ember agya könnyen alkalmazkodik a mézesmadzaghoz és megtalálja magának a nevetséges magyarázatot amivel legitimálja beteges vonzalmát a nem létező személyek iránt.

Az agy mindig megtalálja A és B pont közt az útvonalat, akkor is ha nem kellene.

Aztán a japánok még csodálkoznak, ha egy-egy fotóalbumokkal, cd-kkel futtatott idoru-vá gyúrt szinkronszínész lánykát halálos fenyegetés ér, amikor kiderül róluk, hogy nem is szinglik. Vagy amikor hasonló okból számtalan késszúrással ölnek meg pornóból kilépő színésznőket.

Bah... Az egész japán médiát lenapalmoznám, ha tehetném. Micsoda sztárokat gyártanak! Szándékosan olyanokat, akikkel a lelki sérülteket tudják megfogni és rendszeres pénzköltésre sarkallni. Az otaku a malacka, az idoru a moslék, a tv/magazin/médiamogul pedig belőlük él.

A kis röfik persze gusztustalanok, de valahol már szánni lehet őket, hisz egész iparágak épülnek az ólba csábításukra, majd vájú mellett tartásukra.

Ami a legrosszabb, hogy bár a japánok vélhetően fogékonyabbak az ilyesmire, semmi jele nem látható annak, hogy ebben ne mennénk utánuk pár év múlva mi is.

Persze még mindig lehet bízni abban, hogy mindez csak egy átmenet része.

Az értelmiségi réteg előbb-utóbb feláll a facebook elől.

A napokban néztem a Dangerous Method c. mit is? Biográfiát?

Jung és Freud első beszélgetései kiválóan mutatták meg azt, hogy miért kellene közösségi kapcsolatokat építeni. Azonos vagy közel azonos intelligenciával rendelkező személyek kölcsönösen inspirálták egymást.

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy több hasonló embert is megismertem életem során, már csak többször kellene találkoznom velük. :)

A kevert minőségű emberek által látogatott fórumokra viszont teljességgel felesleges időt pazarolni. Butából csak a nagyon szép lányokat szeretem, de őket is csak rövid ideig...

Véletlen egybeesés, hogy nem sokkal azután láttam ezt a filmet (melyben egymás álmait boncolgatják a szereplők), hogy végre megértettem a tornádós rémálmaim szimbólumokba burkolt jelentését.

Talán túl késő és felesleges már elkezdeni Jungot olvasni.

Talán épp most jött el az ideje.