Egyre többször ér az utóbbi időben egyfajta kultúrsokk a japán karakterdizájnnal kapcsolatban. Csak néhány fontosabbat említve: a Final Fantasy Advent Children gonoszkáinak vagy a XIII rész néhány szereplőjének kinézete, harci környezetben életképesnek nevezhetetlen fizikai jellemzőik, lelkiviláguk. A Tekken 6 két új szereplője, de főleg Lars, a lehetetlen, mondvacsinált hajával és ruházatával.
Nehéz eldönteni, hogy ezek a figurák tényleg alkotói szeretettel teli álmokból előlépő, fantáziaszülemények vagy sokkal inkább tudatos marketingterv részei, s így kötelezően hordozniuk kell a megcélzott vásárlóréteg által kedvelt, vagy kedveltnek vélt stílusjegyeket. S ki tudja, néha talán egyszerű ötlettelenség is keveredik az összetvők közé.
Larsnál gyanús, hogy igazából csak egy fehér piacra szánt Jint akartak maguknak, s a bocinyalta hajszerkezet inkább csak bután választott, Mishima származásra utaló jel volt. A Final Fantasy karakterek már konkrétan valós divatmárkákat viselnek és valós mobiltelefonokat használnak, s közben olyanok, mint a többi, trendinek látszani kívánó japán tini. Festik a hajukat, felemás ruhában járnakde többnyire olyasmit, amin csak a japán popkultúrát két pofára zabálók szeme nem kerekedik csak ki.
Akárhogy sértegetem őket, attól még nem tűnnek el, léteznek a mutasd meg milyen hülye vagy korszak, amiben élünk pedig szépen előtérbe hozza őket.
Ilyen játékvásárlóból akad szép számmal. Megannyi emós, cosplayer, lázadó tini, önmagát lázadó tininek képzelő huszonéves és elvétve egy-egy antiszociális transzvesztita. Sértegethetem őket akárhogy, nem fognak egyik pillanatról a másikra eltűnni. Itt vannak léteznek.
Kojima fején találta a szöget, amikor - egyébként teljesen egyértelmű dologról van szó - azt mondta a gameindustry.biznek, hogy a japán játékipar szembetalálta magát Charlie Chaplin problémájával.
A mai technológiák már nagyobb mértékben alkalmasak olyan kifejezések megjelenítésére, melyeken át az egyes országok, fajok kulturális különbségei hangsúlyosan láthatóvá válnak. Olyasmi ez, amivel szerinte Charlie Chaplin is találkozhatott: némafilmjeiben nem kellett szavakat használnia az önkifejezéshez, vagyis nem is volt rá lehetőség, de mindenki által érthető, elfogadott volt, aztán jöttek a hangosfilmek és már muszáj volt megszólalni.
Valóban nem voltak igazi kulturális gátak abban az időben, amikor még a Final Fantasy VII-tel vagy az őt megelőző sprite grafikás játékokkal játszottunk. Meseszerűek voltak a figurák és elnagyoltak. Örömükben ugráltak, ha rosszul lettek kékre, ha idegesek, akkor meg pirosra színeződött a fejük vagy valamilyen képregényes ikon jelezte hangulatváltásukat. Beszélni pedig szövegbuborékokon keresztül - vagyis a játékos fejében, az általa társított, képzeletbeli hangon - tudtak csak.
A játékos a fantáziájával egészítette ki, tette teljessé a karaktereket.
Aztán később jött a döbbenet, amikor a grafika felfejlődött és megjelent a szinkron, ezekkel együtt pedig a felismerés: természetes módon vagy emberi behatás útján, de egyes játékosok számára egyes szereplők elviselhetetlenek.
Saját példa a természetes módon elviselhetetlenre: képtelen vagyok a Yakuza játékokkal játszani, mert a valóságban is irritálnak a kyabakura hostessei és a szórakozónegyed festett, belőtt hajú fiúkái, akik a klubok, bárok előtt elsétálókat próbálják beterelni egy kis pénzköltésre. Japánnak ezt a részét láttam élőben is, akkor sem tetszett, nem csoda ha virtuálisan sem érdekel. Hasonló eset az, amikor a japán öltözködés, divat köszön vissza játékban. Vannak nyugaton olyanok, akik számára ez idegen és zavaró.
A másik vonal már sokkal kellemetlenebb. Amikor realisztikusan megjelenített karakterek viselkednek rajzfilmfiguraként az olyannyira természetellenes, hogy visszás érzést kelt az emberben. Inkább homloklebeny eltávolítást végeztetnék magamon, semhogy órákig kelljen néznem a tenyereit kifordítva, ujjait összekulcsolva, lábait kinyújtva emelgetve sétáló; vagy olyan tipikusan a mutatóujját szája elé téve, fejét oldalra biccentve csodálkozó japán lány karaktereket. Ha szándékosan erőltetett a dolog, akkor akár humoros is lehet, de ha természetes viselkedésként próbálják beadni, akkor problémás.
A kérdés persze az, hogy
