Nem megy. A történet fontos részleteinek felfedése nélkül egyszerűen képtelenség az Engedj be! (Låt den rätte komma in - Let theRight One in) c. filmről kielégítően írni.
Valami buta ajánlót lehetne, de ahelyett inkább belenyomnám mindenki kezébe a dvd-t, hogy vigye haza, nézze meg és majd utána jól átbeszéljük, mert úgy tökéletes az élmény, ha az ember semmit nem tud előre a cselekményről és elkerüli azt is, hogy a film nézése közben felvetődő kérdésekre esetleg előre válaszokat sugalmazzak neki, itt.

Maga az alkotás egy a '80-as években, Svédország egyik városának peremvidékén játszódó történet, regényre alapoz és a regényíró John Ajvide Lindqvist követte el a forgatókönyvet is.
A sztori két 12 éves körül körvonalazódik, van benne izgalom, sötét titok, de a legélvezetesebb az, hogy a film egyes pillanatai még a megnézés után egy héttel is ott visszhangoznak az ember fejében, a látottak újra végiggondolására ösztönözve. Rengeteg izgalmas kérdés vár megválaszolásra a cselekmény teljesen ki nem bontott szálai végén vagy meg nem magyarázott történései nyomán, amelyek megfejtésével összerakható egy csodálatos, de egyben szörnyűséges kép

SPOILER

Az osztálytársaik által terrorizált és szülei válása miatt szintén nagyon magányos, tejfelszőke kisiskolás Oskar és a napokban az apjával/gyámjával(?) szomszédjukba költöző furcsa Eli akkor találkoznak először, amikor a fiú a ház előtti fa törzsén vezeti le kése segítségével a bántalmazóival szemben felgyülemlett dühét. Eli sem hétköznapi kislány, mezítláb mászkál a hóban, jelét sem mutatva annak, hogy fázna, viszont elég különös szaga van. A furcsaságok ellenére hamar barátság alakul ki köztük, aminek valódisága pontosan úgy megkérdőjelezhető, mint sok valós kapcsolaté: valóban szeretik egymást vagy csak a körülmények, a magány, az egymásra utaltság miatt közelednek egymáshoz? Mindezt az ellentétet tetézi az, amikor kiderül - a kezdéstől számítva már elég korán - Eli sötét titka.

A filmen megjelenő kapcsolat egyszerre gyönyörű és borzongató. Sőt, szinte az összes momentum ilyen: egyszerre csodálatos és szörnyűséges. Ott van Hakan, a vérvadász, aki szükségből vagy szeretetből teszi meg rémtetteit, ott van Oskar élete, ami egyszerre válik újra boldoggá és egyszerre szűnik meg minden esélye arra, hogy valaha is normális életet élhessen. Hogyan dobhatná el magától az egyetlen lányt lényt, még ha szörnyeteg is, ha ő az egyetlen, aki kapcsolatot teremt vele? Megfordítva, hogyan dobhatná el Oskart Eli, mikor ő az egyetlen, aki emberszámba veszi?

Aztán pedig ott vannak a kérdések, amiket a néző válaszol meg. Miért tette Oskar ezt, miért tette Eli azt, mi lett volna ha megteszi, mi lesz ezután vagy azután? Ettől annyira jó. Olyan, mintha a film lenne Sylar, te meg a régen megállt karóra. Újra beindulnak a fogaskerekek, újra ketyegni kezd a gépezet, újra életre kel az érdeklődés.

Jöhetnék még a képi világgal, a csodás hóeséssel, az "osztott" képernyőn párhuzamosan történő eseményekkel, de nem kell ide ajánlólevél: a film vagy 60 díjat söpört be a különböző filmfesztiválokon.

Annak ellenére, hogy a film úgy tökéletes, ahogy van, az amerikaiak már megvették a jogokat a feldolgozáshoz. Úgy látszik, hogy gyorsabban kész lesznek az újraforgatással, minthogy kész lennének egy szinkronnal vagy benyomnák a feliratos verziót a nézők fejébe. (Nem, nem minden amcsi hülye, csak a mónikasót néző réteg azonos arányok mellett ott nagyobb felvásárlóerőt jelent, amiért már érdemes újravenni.)

Blu-rayen már kint van a film, az amerikai változat régiófüggetlen, de van egy változtatás a feliratban, aminek a rajongók nem örülnek (ki lett vágva egy mondat, a kb. "Igyekezz már, majd kivered otthon!" helyett az olvasható kb., hogy "Igyekezz, nincs időnk." Az angol verzióban ez talán megmaradt helyesen. A 2008-as film alapjául szolgáló regény megjelent magyarul, a Művész mozi pedig jelenleg is vetíti.

Nesze neked Hollywood. Már megint.