Hanamét isten épp csak bottal nem veri. Hiába a végtelenül pozitív hozzáállás és rendületlen kitartás, a munkahelye bedől, az egyetlen neki tetsző férfi pedig hirtelen Milánóba utazik, úgy kábé örökre. Anyját is hiába látogatja, teljesen eltérő, szembenálló személyiségek. Haname egy gyakorlatias nő, az anyja meg hát... vízimanókra vadászik a kertben, egy bot végéről zsinóron lógatott uborkával. Egy nap baleset éri és majdnem meg is fullad eme hóbortjának gyakorlása közben, s kómába került édesanyjának kórházban történő meglátogatása után, egy el nem küldött levélből Haname megtudja, hogy ki is az ő apja, aki gyermekkorában magára hagyta őket. Az immáron munkanélküli, társadalmi beilleszkedésekkel küzdő, de rendkívül optimista lány pedig elindul megkeresni az öreget.
A film fő történetvonala nagyjából ennyi, de ehhez sem tartja magát túlságosan. Leginkább a kisebb-nagyobb gegek folyamatos adagolása és a finom őrülettel (vagy inkább jó értelemben vett tökkelütöttséggel) átitatott jelenetek jellemzőek rá.
Jó példa, amikor Haname megtalálja az apja nevét viselő férfit, aki egy lepukkant ócskás üzlet vezetője. Rákérdez, hogy ő lenne-e Jinchoge Noburo úr, mire a férfi annyit válaszol, hogy ő aztán nem. Hogy azután a lány megkönnyebbült arcát látva mégis rávágja: "Csak vicceltem, én vagyok az!". Vagy amikor arra tanítja lányát (bár azt sosem tudja meg, hogy pontosan miféle rokonsági kapcsolat van köztük, mert Haname nem árulja el), hogy ha semmi sem jön össze és elege van a világból, akkor az ember valami őrültséget kell csináljon, például tökig kinyitni a fürdőkád csapját majd elrohanni vásárolni és ebédelni, de úgy, hogy még visszaérjen azelőtt, hogy mindent elöntene a víz.
Az egyetlen, nagy és összefüggő történet helyett inkább egymást követő epizódocskák sorozatának tűnik a film, mintha negyedóránként épp valami másról szólna, s a főcsapáshoz mindig csak egy apró részlettel járulnak hozzá. Ezek a kis történetszálak azonban mind nagyon szórakoztatóak, talán épp az adja az egésznek a báját, hogy bármikor képes valami váratlan irányba elvinni a szereplőket.
Az egész legvégén persze (itt azért nagy kő esett le a szívemről) kiderül minden, lezárul a történet és még a film címe is értelmet nyer.
A 2009-es japán mozi a megnézése után azonnali vétel volt (létezik belőle angol feliratos, PAL-régiós dvd), a főszereplő Aso Kumiko pedig egy csapásra a kedvenc japán színésznőmmé vált (ehhez azonban hozzájárult az is, hogy egy időben láttam a filmet az Otonarival, ami szintén kiváló és amiben egy merőben eltérő karaktert alakít). A rendezővel, Miki Satoshi-val kapcsolatban közismert, hogy minden filmje hasonlóan agyament, így azokat el is kezdtem szépen összegyűjteni.
Ha valaki mindezt elolvasta volna, jó ha tisztában van vele, hogy a neveket nem angolosan, hanem az eredeti japán módon, vagyis családi és utónév sorrendben írtam le.
