Nem vagyok fps rajongó, sosem voltam igazán az.
Bár megvannak a pozitív élményeim, mint az első találkozás a Wolf 3D-vel vagy rövid próbálgatása a Doomnak és Disruptornak, egész napos offline multi a Battlefield akárhányadik részével - valahogy nem tudott huzamosabban lekötni a dolog.
Többnyire azért, mert nem kaptam játékélményt. A Killzone 2-n végig szenvedtem, annyira, hogy a folytatás alig érdekel, a Modern Warfare-t meg vagy két pályáig bírtam a scriptjeivel. Nem éreztem azt, hogy kellene helyezkednem, ügyeskednem... ...meg is untam. A Halo lehet az a játék - úgy hírlik - ami tényleg shooter, de az art dizájn mindig taszított, így nem kerítettem sort rá. Most meg már megvárom vele a remake-et.
Ott van még a Resistance, aminek az első részét mondhatni élveztem, ha másért nem, hát az ötletes, többfunkciós fegyvertár miatt. A második rész pont ebből vett vissza, sajnos.
Legutóbb a Bad Company-n gondolkodtam, mint a zsánerhez való esetleges visszatérés eszközén, de tavaly többek unszolására megvettem az Orange Boxot és kipróbáltam a Half-Life 2-t, amivel rögtön elrepült úgy öt óra.
Az egy dolog, hogy Alyx rögtön befurakodott kedvenc játékkaraktereim sorába, de talán az élükre is állt azzal, hogy olyan vidám, izgága és ez látszik is rajta, de maga a játék is ledöbbentett.
Néhány pálya után eljutottam a "visszatérés Black Mesába" fejezethez és ott eldöntöttem, hogy lerakom, megszerzem az előző részt és inkább azzal játszom először. Szűk két hét után megjött a PS2-es Half-Life az Államokból és nem kellett csalódnom benne. Talán a God Hand óta nem éreztem magam ennyire játékosnak - maximum addig, amíg fel nem adtam a Demons' Soulst -, fps-t pedig még sosem élveztem ennyire...
Rögtön fel is merült bennem a kérdés:
Mennyire fps a Half-Life?
A first person rendben van, de a shooter rész? Oké, annyira lövöldözős játék ez is, mint mondjuk a Killzone. De a hangsúly, az élvezet forrása pont nem az ellenfelek lepuffogtatása, hanem a továbbjutáshoz szükséges módszer felfedezése. Ilyen szempontból sokkal inkább kalandjáték, mint lövölde. Nem beszélve arról, hogy a harc sokszor leginkább azon dől el, hogy van-e elegendő életereje az embernek a következő töltőállomásig. Ebben a részben ugyanis nincs még fedezékesdi, sokszor szemtől-szembe állva olmóztam szét az idegenek arcát.
Megjegyzés: a Half-Life 2-ben szintén nincs meg az a tipikus gombnyomásra történő fedezékbe húzódás, ami manapság annyira népszerű, ott mégis úgy történnek a dolgok, hogy jobb néha elbújni. Élvezetesebb is, mint a bújás közben célzós, majd fejbelövős, irreális rendszerek.
Talán rontott a helyzeten, hogy számítógép hiányában a PS2 portot nyúztam, amin jól érezhető volt, hogy ez egy egérre és billentyűzetre, nem kontrollerre írt játék. De a legfontosabb elemeit ez sem befolyásolta: a továbbjutás megtalálása - vagy inkább az egész játék - 100%-osan a játékossal van játszatva.
A Half-Life a játék győzelme a script felett.
Még több ilyen játékot szeretnék. A Dead Space 2 és a Killzone 3 elvérzett a kívánságlistámon. Vagy inkább vérszegénység miatt jócskán hátrébb kerültek.
Jöhet a HL2.
