Killzone 2
fejlesztő: Guerrilla Games
kiadó: SCE
megjelent: 2009. február
platform: PlayStation3
értékelés: C
Majd meghalok, olyan unalmas és egysíkú az az anyag, amit fordítani kell a munkahelyen, nem bírtam ki, hogy ne röffentsek össze sebtiben egy kis véleménynyilvánítást a tegnap végigjátszott Killzone 2-ről.
Kicsit összecsapott, kicsit hirtelen, de nálam már csak ennyire futja mostanában.
Sosem volt még semmi annyira pörgős, mint ez a játék. Tény.
Ilyen fényeffekteket és látványorgiát sem nagyon tapasztalhatott még senki. Ez is tény.
De mivel a jó dolgok unalmasak és hogy rosszat is mondjak, illetve furcsát: a játék egyszerre nyomasztóan lineáris és túl akciódús.
Olyan érzés, mintha a legvadabb hullámvasúton ülve kellene célpontokra lődözni és ezt a folyamatot időnként egy-egy minijátéknak számító bossfight szakítja csak meg.
Vagy mintha egy csövön préselnének keresztül, de az akciódússág miatt legyen inkább húsdaráló az a cső.
Jobban szerettem volna némi taktikázási lehetőséget. Az ellenfél háta mögé kerülni, itt-ott elbújni, átmászni, ahelyett, hogy az erkélyről lövöm a lentieket vagy lentről lövöm az erkélyen állókat. Persze bújnak, vetődnek, fekszenek, de nem ugyanaz a két dolog.
Biztos sokaknak jön be nagyon. Nekem is tetszett, egyszer végignyomtam, mert nagyon szép, de még egyszer már nem lesz kedvem, nem vagyok mazochista. Elsőre is túlságosan feszített volt.
Megfordítva: ha nem pörögne ennyire az akció, iszonyatosan kijönne a linearitása.
Jó lett volna bele néhány valódi sztorielem, néhány felfedezés a Helghan bolygóval kapcsolatban. Legalább pár sorban elmondhatták volna, hogy mi van a nőkkel, gyerekekkel, mit szednek szépség ellen, stb. Mert így olyan, mintha robotokkal vagy démonokkal harcolna az ember, nehéz elképzelni, hogy a higek csak katonáskodnak és nem is esznek.
A felfedezések amiket tettem, a dolgok, amiken elcsodálkoztam nem is sztorielemek voltak, hanem az, hogy de jól néz ki ez az épület, de terminátoros az az ATAC, de szépen lángol ez az ember, milyen hitelesen nyomja a halálhörgést az a másik...
A városon kívül jó lett volna látni egy katonai bázist, barakkokat, az életkörülményeiket, nem csak a romos utcákat.
Aztán jobban is felvezethették volna a Templaros dolgot, mert ez így csak azoknak üthet, akikben élénken él az első rész, vagyis akik emlékeznek a hőstetteire, akiknek ő egy veterán legenda. Nekem már alig rémlik valami ennyi év távlatából, ezért örültem volna volna pár cool jelenetnek vele, melyek megmutatják, hogy mekkora hazafi és híró. Ha ez megtörténik, akkor Radec tettei is nagyobbat szóltak volna, így csak közepeset.
A bajtársiasság sem nagyon jött át, semmit sem tudtam meg Natkóról vagy Garzáról.
A történetről tényleg nem tudok jobbat mondani annál, hogy ahogy más játékokban, ebben sincs igazán. Pedig lehetne.
Annyi van, hogy megy a harc, megyünk mi, a négy, elvonó utáni kocsmatöltelék, akik alig ismerik egymást. Találunk egy valamit, aminek elkezdjük keresni a forrását, de végül is nem derül ki semmi különös, csak megyünk és megyünk és kinyírnak minket, mi meg kinyírjuk őket.
Ez olyan, mintha egy világháborús filmben is arról szólna másfél óra, hogy csak lövöldöznek egymásra ez eltérő egyenruhások.
Persze van, hogy a filmekben bemutatják a belső vívódást meg a morális kérdéseket, de itt ez elmarad.
A végén Sev sokatmondó arckifejezése sokkal többet ért volna, ha a játék azt megelőző teljes 10 órájában legalább megszólalt volna párszor.
Így viszont csak saját érzéseimet és fáradtságomat láttam visszatükröződni a tekintetében:
Legyőzöl mindenkit és a végén rájössz, hogy semmi értelme az egésznek. Mókuskerékben futsz és még ostoroznak is, aztán mikor vége, nem tudod, hogy mit csinálj.
Mert hát tényleg el lehet fáradni a 20 perces főboss harcban, meg az előtte lévő (egyébként sosem látott mennyiségű és fordulatszámú) csatában, aztán egyszercsak vágás és cliffhanger nélküli, ki nem írt "Folytatjuk..." felirat.
Persze úgy is felfogható, hogy ez egy hitelesen előadott háborús történet, nekem viszont olyan érzésem van, mintha három napig csak homárt ehettem volna.
Isteni kaja, de megcsömöröl tőle az ember, ha ennyire töményen kapja.
Ja és a cipzár effekt, a közel teljes scripteltség, ami annyi más játéknak is hibája. Vagy inkább mondjuk úgy, amiben annyi más játék és ez sem fejlődött.
Ahogy mész előre úgy történnek a dolgok.
Mint ahogy húzod lefelé a cipzárt és nyílik szét a ruha.
Előtte még nincs semmi, utána meg már véget is ért minden akció.
Bemész egy szobába, kinyírod az ellenséget. Mész a folyosóra, kinyírod az ellenséget, mész a háztetőre, kinyírod az ellenséget.
De ha megfordulsz és visszamész a folyosóra meg onnan a szobába, akkor ott már nincs semmi. Vagyis csak előre irányban működnek a dolgok, mindig csak a jelenlegi és következő helyszínen van háború, a többi rész meg van tisztítva és le van lakkozva.
Oké, ott is lehet hallani a fegyverropogást, meg látni a repkedő járműveket, de ott már nyugi van. Persze nem 100%, hogy így van, mert élvezni akartam a játékot és ezért mentem előre rendületlenül, de ezt az érzést erősítette bennem az is, hogy szakaszosan meg megakadt a játék egy-egy másodpercre az újabb hadszínterek előtt a töltés miatt.
A Killzone 2 annyival jobb egy előző generációs játéknál, amennyivel pörgősebb és szebb.
De a Killzone 2 iszonyatosan pörgős és kétség kívül gyönyörűséges.
Milyen volt végigjátszani?
Jó. De túl tömény a harc és túl sekélyes a többi ahhoz, hogy egynél többször akarjam.
(Multi résszel persze nem volt dolgom, net, idő és motiváció híján.)
Ja még egy vicces mondat a világhálóról, valami külföldi oldalon láttam:
"-Hogy fogod megmagyarázni anyádnak, hogy a Killzone 2 nem gonosz?"
Tényleg, hogy?
