Feltételezhetően nem árulok el nagy titkot azzal, hogy napközben japán játékoldalakat szoktam olvasgatni.
Arrafelé más a helyzet, egy nagy oldal, mint mondjuk a famitsu vagy dengeki online teljesen más felépítésűek, mint felénk. Elég áttekinthetetlenül, nagy mennyiségben ömlik rajtuk a hír, a reklám, meg a mondvacsinált belsős blogok, de személytelenek, nincs rajtuk fórum vagy hozzászólási lehetőség és hát hivatalosságukból fakadóan a színes-szagos témák is elkerülik.
Ezért van az, hogy inkább a hachima vagy oreteki az, amit nézegetek, mert a szerkesztők ezeken az oldalakon belemennek sokkal érdekesebb dolgokba is, mint mondjuk egy-egy nagy vihart kavaró fejlesztői twitter bejegyzés/válasz, fórumos háborúk elemezgetése, egyéb a szó szoros vagy tágabb értelemben vett perverziók.
Ezek az oldalak leginkább a Kotaku-ra hasonlítanak, bár annyit érdemes megjegyezni, hogy a kotaku az, aminek japán hírszekciója ezekből az oldalakból táplálkozik.
Az eltelt legalább egy évben alig volt olyan nap, amelyen a zanzásított rövidhírek közt ne tűnt volna fel a K-ON! (keion), amiről tudtam, hogy egy rajzfilm és négy kezdő, gimis, japán lányról szól, akik zenélésre adják a fejüket.
Azt viszont nem értettem, hogy miért kell ennek nap mint nap előkerülnie vicces screenshot, pvc-figura, dvd/bd megjelenési hír, stb. formában.
A youtube-on belenéztem abba a zenés ritmusjátékba, ami a rajzfilm alapján készült és nem igazán tetszett. Tény, hogy nem egy aranykorát élő Guns'N'Roses adja a ritmust, meg az is, hogy a tingli-tangliért nem igazán vagyok oda.
De az animébe magába a hétvégéig nem néztem bele.
Ez volt a baj.
Most már világos, hogy miért a rajongás.
Ebben a sorozatban az animáció folyamatos. Sőt, ez a nagybetűs FOLYAMATOSSÁG netovábbja. Nincs olyan jelenet, amikor valamelyik karakter ne izegne-mozogna, nagyon távol van attól, amikor álló karaktereknek gyakorlatilag csak a szeme és a szája mozog. A hátterek szintén jobbak, mint az átlagban: részletesek, szép színesek és részét képzik a képnek, nem csak olyanok, mint egy odatett paraván. Mindez együtt nagyon lágy, élő hatást kelt, vagyis nem darabos, nem statikus, ami igazán üdítő a sok Bleach filler után.
Történet az általam látott három részben nem volt sok, inkább csak a karakter-humor, de az kellemes. Már az első részben megtörténik, hogy a szerencsétlenkedő főszereplő reggel elalszik, átrohan a városon aztán rájön, hogy elnézte az órát...
Én is jártam már úgy, hogy tanítási szünetben bementem az egyetemre, egyedül. Szerencsére csak a portás látott meg.
Ha nem zenélnek majd benne sokat, akár akár még oda is ragadhatok elé.